Enyhült a járvány. Örülünk, hogy a szeretteinket megölelhetjük, a barátainkkal találkozhatunk, visszakaphatjuk a régi életünket. De vannak köztünk, akiknek az élete már sosem lesz a régi. Gyermekek is. Akik elvesztették a szülőjüket. A koronavírus árváiért álmodta meg és hozta létre Áder János köztársasági elnök és felesége a Regőczi István Alapítványt. Herczegh Anitával a Sándor-palotában beszélgettünk.

– Amikor másfél éve címlapinterjút készítettünk, megkérdeztem, mi alapján tud dönteni a különböző fontos ügyek támogatásáról, ha megkeresik. Azt felelte, a gyermekekkel kapcsolatos ügyekre nem mond nemet. Ez is egy igent mondás volt, vagy szó szerint saját ötlet?

– Rettenetesen bántott, hogy hallom a hírekben a növekvő számokat, és tétlenül nézem az eseményeket, mert nem tudok segíteni. A családban egyre több szó esett arról, hogy érintettek az ismerőseink, például egy hétgyerekes anyuka, akihez már bevitték a gyerekeket elbúcsúzni, aztán hála Istennek meggyógyult. Minden nap erről beszéltünk, és amikor megtudtuk, hogy több mint 500 gyermeket sújtott a tragédia, úgy gondoltuk a férjemmel, hogy támogatásukra egy külön alapítványra van szükség.

– Ez a tehetetlenségérzés és tenni akarás személyiségjegy, vagy a köztársasági elnök feleségének kötelessége?

– Nagyon sokan éreztük, hogy szeretnénk tevékenyen hozzájárulni a probléma megoldásához. Figyeltük a kórházi és szociális dolgozók küzdelmét, azoknak a munkáját, akik vitték a vállukon a nehezét, tapsoltunk, főztünk, zenéltünk, bevásároltunk nekik. A bajbajutottakon segíteni kötelesség, de persze személyiségfüggő is.

– Egy családnak sem könnyű segíteni, de hogy lehet egy teljesen árván maradt gyermeknek, aki bekerül egy állami rendszerbe?

– A tényleges árvák családban való elhelyezését nem tudjuk fölvállalni, legfeljebb figyelemmel kísérjük, és igyekszünk ezt a folyamatot gyorsítani. Általában a nagyszülők, nagynénik magukhoz veszik ezeket a gyermekeket. Inkább az egyedül maradó szülő a jellemző, például az az édesanya 3 gyerekkel, akinek nincs munkatapasztalata, mert egyetem után jöttek a gyerekek, és most elhunyt a családfenntartó.

– Őt például miben tudják támogatni?

– 500-nál több családról beszélünk, ez 500-nál többféle élethelyzet. Az előbbi példánál a kapcsolatrendszerünket igyekszünk megmozgatni, hogy állást találjunk az édesanyának. Más esetben a temetési költséget kell előteremteni, máshol a házfelújításban kell segíteni. Hosszú távon szeretnénk segíteni, folyamatosan figyelemmel kísérve az élethelyzeteket.

– Milyen apparátusuk van ehhez?

– Egyelőre az elnöki hivatal munkatársai végzik mindezt. Szeretném is kérni, hogy senki ne bántódjon meg, ha pár napon belül nem válaszolunk. Nem azért, mert nem dolgozunk, hanem mert annyi támogatáskérő és felajánló van, hogy a jelenlegi háttérrel nagyon sok időbe telik a kérések feldolgozása. Sok esetben konkrétum nélkül ajánlanak vagy kérnek segítséget, többszöri levélváltásba kerül, mire kiderül, pontosan mit is. Vannak, akik nem szívesen kérnek segítséget, pedig egyik napról a másikra élnek, az ő megtalálásuk is nagy segítség.

– Népszerűtlen, de praktikus kérdés: hogy lehet kideríteni, hogy ki az, aki valóban rászorul?

– A támogatóink bíznak bennünk, hálásak is vagyunk, már most elég nagy összeget sikerült gyűjtenünk. Ezt a bizalmat nem szabad eljátszani. Fel kell vennünk a kapcsolatot a gyermekjóléti szolgálatokkal és más jótékonysági szervezetekkel, hiszen ők évtizedek óta végzik ezt a munkát, nagy a tapasztalatuk. Vannak például nem kiskorú, ámde fogyatékkal élő gyermeket nevelő érintett családok is, vagy Covid-időszakban árvává lett gyermek, akinek a szülője nem Covidban hunyt el – őket sem akarjuk segítség nélkül hagyni, viszont ha ezt a szelepet kinyitjuk, már nem a mostani 800 gyerekről beszélünk, hanem a többszöröséről, és azt már nem tudjuk kezelni.

– Adódhat olyan helyzet is, hogy ha valakinek alapbetegsége volt, bizonyítania kell, hogy Covidban hunyt el a szülő?

– Magyarországon az ilyen eseteket is Covidban elhunytnak nyilvánítják. Nem szeretném, ha sokat markolnánk és keveset fognánk, ugyanakkor azt sem szeretném megélni, hogy valakinek, aki hozzánk fordul, azt kelljen mondanom, hogy nem tudunk segíteni, ezért kell együttműködnünk a karitatív szervezetekkel.

– Hogy tervezi, mennyi időt fog ez igénybe venni az életéből?

– Sokkal többet, mint gondoltam. Sajnos több mint 800 gyermeket sújtott a tragédia. Egy év múlva már ki kell hogy épüljön a támogató rendszer, és addigra szeretnénk hosszú távú támogatókat, cégeket, bankokat is találni.

– Az altruizmus, segítségadás sokszor majdnem annyit segít azon, aki adja, mint aki kapja. Ez akkor is érvényes, ha valaki ilyen nagyban űzi ezt?

– Abszolút. Ez a munka egy érzelmi hullámvasút. Néha elképzelhetetlen tragédiákkal találkozunk, vannak gyerekek, akik 10 éves korukra már 20 életre elég drámát átéltek. De látni, hogy bárkihez fordulok, azt kérdezi: miben segítsek, mit adhatok, mikor utalhatok, kétszer annyit, névtelenül… – ez hihetetlen sok erőt ad.

Szám Kati