– Üdvözlöm a hallgatókat, ez itt a Sunday Brunch, én Kitzinger Szonja vagyok, a vendégem pedig Herczegh Anita. Nem tudom, mit kéne mondanom utána, mert nem teljesen világos előttem a hivatalos megnevezés.

– Én – is üdvözlöm a hallgatókat. Hát talán a hivatalos megnevezés az, Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége. De az első probléma, hogy ilyen állás, ilyen poszt nincsen. Ez nemcsak Magyarországon, hanem több országban is gondot okoz, mert elnök van, de olyan pozíció, hogy elnök házastársa, olyan nincs, úgyhogy tapasztalatom szerint ezt nem egyszerű kezelni.

– Hogyan éli meg a család az anyák napját?

– Az édesanyám nekem többször elmondta annak idején, hogy őt mennyire zavarja, amikor anyák napi műsor arról szól, hogy az anyák feláldozzák az életüket a gyermekért, és ezt meg kell köszönni. És mondogatta mindig, hogy ő ezt soha nem érezte, hiszen anyának lenni inkább önzés, tehát a nő fő szabály szerint vágyik az anyaság megélésére, és akkor boldog, ha ez megadatik neki. És minden egyes nap, amikor ezt átéli, örömet okoz, tehát ő sohase érezte azt, hogy áldozatot hozott volna értünk, ezt hangsúlyozta is, ezt inkább áldásnak érezte, és ezzel én ugyanígy vagyok. Tehát én nagyon vágytam az anyaságra, és én sem éreztem áldozatnak. Az, hogy a családi életet helyeztem középpontba, például a karrier elé, ez számomra nem jelentett áldozatot. Úgyhogy ez egy olyan örömforrás, ami persze hoz gondokat is meg feladatot is, de hát messze az öröm és a pozitív oldal van túlsúlyban.

– Az anyafigurát az emberek több nőtípusból gyúrják össze. Önnek kikből állt össze ez a személy? Gondolom, elsőként az édesanyjából?

– Nem tudnék több nőtípust így előhozni. Az életem másképp alakult, mint édesanyámé. Hiszen ő ’41-ben született, olyan családi háttérrel, ami alapján az ’50-es években mínusz jel volt a neve mellett, tehát szóba sem került, hogy ő egyetemet végezhessen például.Ő is fiatalon férjhez ment, 20 évesen, egy év múlva már megszületett a bátyám, tehát neki természetesen adódott, hogy a háztartásbeliség, a családanyaság a központi elem legyen az életében. Én is fiatalon férjhez mentem, már az egyetemi évek alatt, nálunk is hamarosan jöttek a gyerekek, de én azért mellette, egyetemi végzettséggel, elhelyezkedtem bíróként, illetve végigjárva a szamárlétrát először fogalmazóként, titkárként, majd bíróként. Sikerült összefésülni ezt az anyasággal, a négy gyermekkel. Sokszor nem volt egyszerű, ez igaz, de ha választani kellett, ekkor nekem mindig a család volt az első.

– Milyen egy tipikus anyák napja? Tehát felkel, felhívja édesanyját: „édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó virág voltam álmomban”? Hogyan köszönti?

– Az anyák napjának nem az a lényege, hogy aznap foglalkozzunk az édesanyánkkal, és aznap megköszönjünk neki valamit. A többi 364 nap is erre való. Az már régen rossz, hogyha valaki csak az anyák napján hívja fel az édesanyját, vagy visz neki virágot. Fontosabb az, hogy az édesanya folyamatosan érezze, hogy ő fontos, hogy a mai napig megbecsülésnek örvend, hogy minden nap gondolunk rá. És ez a nap, ez csak alkalom az összejövetelre.

– Hogyha anya-lánya gyerekprogramot akarnak csinálni, három generációt összehozni, akkor mit csinálnak, hova mennek?

– Ez most már nagyon nehéz. A négy gyerekünkből három lány, egy fiú. Három már felnőtt, a legkisebbik lány lakik még velünk. Étterembe nagyon ritkán járunk, de az a szerencsés helyzet van nálunk, hogy hat főből öt nagyon szeret főzni, és jól is főz. A férjem is nagyon jól főz, és szeret is főzni. Az otthoni családi közös étkezésekre, ebédekre megpróbálunk minden héten egy alkalmat összehozni, hogy aki teheti, ezeken részt vehessen. Társasjátékozni nagyon szeretünk, azt rendszeresen szoktunk is.

– Anita asszony, egy olyan műsorban van, aminek aza címe, hogy Sunday Brunch. Amikor el akarja kápráztatni a családját, mi az a kedvenc étel, amit eléjük tesz egy vasárnapi ebéd gyanánt.

– Nálunk a hétvégi főzést úgy kell elképzelni, hogy az sokszor 3-4 fogást, 3-4 különböző típusú ételt jelent. Férjemnek is vannak kedvenc ételei. Általában párhuzamosan ő is, én is készülünk. A megosztás az, hogy a férjem készíti inkább a halakat, vörös húsokat. Én a minden egyebet, tehát a fehér húsokat, leveseket, főzelékeket, süteményeket. Inkább süteményben van közös nevező, de ott is különböző kedvencek vannak. Van, aki inkább csokoládés süteményeket, van, aki inkább a fehér krémeseket szereti, ezért sok esetben kétféle sütemény van. Tiramisu és a Pavlova torta mostanában a kedvenc, ezt azért praktikus összepárosítani, mert az én receptem szerint a tiramisuba tojássárgája kell, Pavlova tortájába meg tojásfehérje, úgyhogy ez rögtön párban készül.

– Ha már a családnál és az asztalnál tartunk: a férje óriás horgász hírében áll, és elég sikeres is, úgy tudom. Ki pucolja a halat, ki készíti el? Hogy néz ki egy pecázás? Amikor azt mondja, hogy megyek pecázni, akkor megy vele?

– Szeret horgászni menni. Nála egy relaxációs vagy terápiás eszköz is, tehát akkor átgondolja a problémáit, kiereszti a feszültséget, a gőzt. De sokszor van úgy, hogy van egy fél szabad napja, de éppen akkor az időjárás nem kedvező a horgászatra, tehát szerintem nem jár annyiszor horgászni, mint amennyiszer szeretne. Szerencsére anyósom a fiát úgy nevelte, mondjuk 6 éves korától, amikortól elkezdett horgászni, hogy amit fogtál, meg kell pucolni. És megtanította, hogy hogy kell halat pucolni. Szenzációs halreceptjei vannak. Olyan finom halászlevet, mint ő, senki nem tud csinálni. Igaz, hogy időt, fáradtságot nem kímélve, szerintem egy 4-5 órás projekt egy Áder-féle halászlé. De nagy kedvencei a családnak a különböző süllővariációk, a harcsapaprikása, és mai napig is kísérletezik.

– Ő az a típus, aki beáll a nagy fogásaival és lefényképezi magát, mosolyogva?

– Szerintem igen, de azt egymásnak küldözgetik horgászcimborák, gondolom, egymás froclizására, hogy most ilyen sikeres napom volt.

– Elég keveset tudni a magánéletükről. Azt azért lehet tudni, hogy egy sítáborban jöttek össze. Hogyan figyeltek föl egymásra?

– Egyetemi szervezésű sítábor volt 1983-ban. Lengyelországban voltunk, lengyel egyetemi kapcsolat alapján, és az egész egyetemről lehetett erre jelentkezni. Tizenegy-két napos tábor volt vizsgaidőszak után, én nem ismertem senkit, eszembe sem volt, hogy jelentkezzek. Én az idegen nyelvet tudó egyetemisták külügyi csoportjának tagja voltam, ez a csoport szervezte ezeket az utazásokat meg az egyetemközi kapcsolatokat, természetesen szocialista relációban. És akkor az utolsó pillanatban, két nappal az indulás előtt kellett beugrani valakinek, mert az egyik jelentkező lemondta az utazást, hogy kárba ne vesszen a befizetett összeg. Rábeszélt, hogy menjek el helyette. Így kerültem oda, de senkit nem ismertem. A férjem akkor utolsó éves volt, már csak az államvizsgája volt hátra, úgyhogy nem is járt be az egyetemre. Tehát ha nincs ez a sítábor, akkor talán sose találkozunk.

– De nem bánta meg?

– Hát, aztán együtt jöttünk már haza…

– Csak az érdekelt, hogy hogyan keltette fel az érdeklődését maga iránt?

– Először is ő volt az egyetlen talán, vagy ketten voltak, akinek életében nem volt sí a lábán, tehát látványos produkciókkal hívta föl magára nemcsak az én figyelmemet, hanem mindenki másét is a csapatban. De aztán kitartott, és a tábor végére már együtt síeltünk, ám voltak vicces történetek. Amire visszaemlékszem, az az, hogy nagyon sokan voltak a végzős évfolyamból, de az esti beszélgetések alapján úgy érződött, hogy van tekintélye. Tehát amikor beszélgetés volt, teljesen mindegy, hogy milyen témában, akkor mindig fölmerült, hogy na és mit mond az Áder. Tehát az átjött, hogy az évfolyamán, azok körében, akik jól ismerik, van egy érezhető tekintélye.

– Megtanult síelni?

– Abszolút. Szakembertől néhány évig tanultunk komolyabban síelni, csiszoltuk a tudásunkat, és a mai napig síelünk, hogyha a lehetőségek engedik.

– Nyílik a világ, mi lesz az első helyszín, amit felkeres? Hova megy, mit csinál most, hogy újra meg lehet tenni egy csomó olyan dolgot, amit egy évig nem?

– Mi nagyon szeretünk biciklizni. Akár a Dunakanyarban, akár a Balaton körül. Úgyhogy idén is azt tervezzük, hogy fölkerekedünk, vagy kettesben, vagy barátokkal, vagy a gyerekekkel hosszabb-rövidebb biciklitúrákra. Minden évben járunk a barátokkal evezőtúrára magyar folyókon. Általában kenuval és nagy csapatban, tehát 20-25 fős csapatban sátorozni. Úgyhogy ilyen belföldi nyaralásokat tervezünk.

– Úgy tudom, hogy a teremtett paradicsom Kisorosziban található, ugye?

– Teremtett?

– Kis víkendház-féle, tehát az álomvilág. Hogy mondják ezt Az arany emberben? Boldogság szigete, vagy nem is tudom, valami ilyesmi?

– Igen, szüleim vettek egy kis telket Kisorosziban 1972-ben. Ők is nagy evezősök voltak, ők is baráti társasággal járták a Dunát. Akkor még a szombat munkanap volt, és szombaton kettőkor találkozott a csapat a Hajógyári-szigeten vagy valahol, egy csónakháznál. Az volt az a kor, amikor a csónakházról, erről a feelingről még sanzonok is születtek. Az ’50-es évek elején az édesanyámhoz hasonló társadalmi csoportból származók számára gyakorlatilag a túrázás vagy sportolás volt az egyetlen legális összejövetel, ami nem számított gyanús szervezkedésnek. Tehát minden szombaton kettőkor találkoztak a Hajógyári-szigeten, beültek a csónakba, föleveztek a Szentendrei-sziget csúcsára, és a Nagy-Dunán vissza. Ez egy másfél napos program volt, és gyakorlatilag májustól októberig minden hétvégéjük erről szólt. Úgyhogy az evezés szeretetét én tőlük örököltem. Ezeken a szigetkerüléseken többször Kisorosziban szálltak meg, volt egy baráti házaspár, akinek ott volt nyaralója, és Kisoroszi folyamatosan jelen volt az életünkben, ezért határozták el, hogyha az anyagiak engedik, akkor ők ott vesznek egy Duna-parti telket, ez volt a vágyuk. 1972-ben sikerült is egy picike telket megvenni, és ott tényleg saját kezűleg, baráti segítséggel fölhúzták a kis házikót, amit azóta bővítgettek, bővítgetünk, de azóta is az a bázis. És mivel a Duna-parton van, a horgászat meg az evezés is belefér.

– Kérdezek még személyeset. Ki öltözteti önt?

– Hát magam, meg a lányaim. Tehát nincs stylist.

– Nincs, aki reggel azt mondja, hogy ezt kéne felvenni ezekhez és ezekhez a programokhoz?

– Hát van olyan program, amikor van dresscode, esti alakalomra sötétebb, délelőttire inkább a világosabb ruha illik.Legföljebb tévéfelvételnél a berendezés színéhez igazodom, hogy ahhoz valamennyire harmonizáló ruhát, vagy ne éppen beleolvadó ruhát válasszak, de azon túl nem engedem, hogy ebbe beleszóljanak.

– Ma, amikor tudta, hogy jövünk, ahhoz is igazította az öltözetét?

– Őszintén megvallva, ugyanebben a ruhában voltam a Család-barát stúdiójában. Arra figyelni kell, hogy ha mondjuk a Család-barátba már sokadszor meghívnak, akkor vissza kell keresni, hogy mi volt rajtam két évvel ezelőtt, hogy ne ugyanabban a ruhában legyek, de hát hál’ Istennek Magyarországon azért nincs az a probléma, hogy ne vehetném fel ugyanazt a ruhát többször.

– Kedvenc tervező?

– Több ruhám van Zoób Katitól. Zoób Katinál nagyon szeretem, hogy minőségi anyagokat használ, és nagyon nőies stílust szeret, ami nekem is fontos. A divatnál én nem szeretek annyira naprakész lenni, nem követem a divatot, hogy idén mi a divatszín vagy a fazon, mert fontosabbnak érzem, hogy nekem mi áll jól. Van olyan ruhám, ami 20, most már 21 éve megvan, és hordom folyamatosan. Szerencsére az alakom nem változott, szerencsére konfekcióméretem van, tehát nincs problémám, úgyhogy üzletből is szoktam vásárolni. Nemcsak csináltatott vagy szalonruháim vannak, hanem akár bármelyik üzletben találok mértemre valót. És szeretem azt, hogy egy klasszikus fazon időtálló, és nem lehet megmondani, hogy melyik évnek volt a slágerterméke.

– Mit olvas, tehát az éjjeliszekrényén milyen könyvek sorakoznak, és mi van legfelül?

– Alapvetően majdnem mindenevő vagyok, történelmi regényeket, klasszikusokat szeretek újraolvasni is, mert egyértelműen érzem, hogy 20 évesen más ragadt meg bennem, mint most, 50 éven felül. Nagyon szeretek idegen nyelven olvasni, ez elsősorban német irodalmat jelent, de most már angolból vagy franciából is próbálkozom, akár csak nyelvgyakorlás céljából is.

– Hogy egy kicsit megcsavarjam a kérdést, ha elmenne egy protokolláris eseményre külföldön, és kéne vinni egy ajándékkönyvet Magyarországról, egy magyar írótól, mi lenne az?

– Remélem, nem értik félre a hallgatók, de ami a szívemhez leges-leges-legközelebb áll, az édesapám regénye, aki jogászprofesszor volt, de írt életében egy regényt, amit 16 éves kora óta tervezgetett, és 76 évesen írta meg. Ez 1944 májusa és 1945 májusa között játszódó fiktív történet, ahogy átvonul a front Magyarországon, de ő természetesen a saját élményeit írta meg. 1945 májusában, tehát amikor már érezhetően túl voltunk a háborún, akkor ő gyerekként elhatározta, hogy meg kell írnia, amit megélt. De aztán nem volt olyan a helyzet, vagy érlelte magában a döntést.Végül halála előtt pár évvel ez a könyv megjelenhetett. Az a címe, hogy Foggal és körömmel. És nyilván nem mérhető a legnagyobb íróink regényeihez, de nagyon szeretem, mert azt olvasom, amit ő átélt. Ő elmesélte persze nekünk, hogy a történésekben minden való, de a szereplők sokszor össze vannak gyúrva, több karakter eggyé olvad, tehát nyilván nem lehet konkrét személyeket felismerni benne, de maguk a történések mind egy szálig, az utolsó szóig igazak. Ha mondjuk akár a magyarországi háborús eseményekről akarnék egy külföldinek…

– …reális képet festeni, akkor ez lenne az…

– …ajándékba, akkor ezt szívesen ajándékoznám, hiszen nagyon sok mindent meg lehet belőle tudni, hogy a magyarok hogy élték ezt az egyetlen évet meg a háttérországban. Tehát a könyv nem a háborús eseményeket mutatja be, hanem az itt, Magyarországon élő családtagok mindennapjait, ahogy átmasírozott rajtuk a front.

– A médiafogyasztási szokásait firtatnám egy kicsit. Indexet olvas-e?

– Kapunk sajtófigyelő összeállítást, ezeket mindig átolvasom, ebben természetesen az Index is szerepel. Van olyan, ami speciálisan nekem szól, ami az én karitatív, szociális, kisebbségvédelmi, gyermekvédelmi munkámmal kapcsolatos, tehát az ilyen témában megjelent hírek összefoglalója. Most ez kiegészül az alapítvánnyal kapcsolatos, a Covid-árvákkal kapcsolatos, magával a Coviddal történő hírek összefoglalójával, úgyhogy ez elég sok időt elvesz mindig, amikor átolvasom.

– Ha Covidnál vagyunk, személyes érintettség gondolom van, hiszen már mindenkinek van ismerőse, aki megbetegedett, elhalálozott, vagy ismerősének az ismerőse, tehát már nem találunk olyan embert, aki ebben a tekintetben érintetlen. Ahhoz, hogy létrejöjjön az alapítvány, kellett-e valami óriási drámának történnie az Áder család életében, hogy életre hívják?

– Szerencsések vagyunk, mert közvetlen családtag, barát nincs, illetve csak a távolabbi baráti körben van, akit sajnos elvesztettünk. De olyan sincs, hogy kisgyermek maradt volna árván. Szinte minden nap hallottuk barátoktól, ismerősöktől, hogy a lányom osztálytársa, hogy a falunkban, utcánkban meghalt valaki, és gyermekek maradtak árván, de nem közvetlenül a mi környezetünkből. De ahogy egyre szaporodott, és egyre gyakoribbá vált, és a sajtóban is egyre több ilyet lehetett olvasni, akkor egyértelművé vált, hogy ez már egy magas szám kell, hogy legyen. És amikor utánanéztünk, és kiderült, hogy már több mint 400 családot érint és több mint 600 gyermeket, akkor az, ami már hetek óta foglalkoztatott bennünket, hogy mit lehetne tenni, mit kellene tenni, egyértelművé vált. Hogy a legfontosabb, amit mi tehetünk, hogy létrehozunk egy alapítványt ennek az eddig több, mint 600 gyermeknek. Remélem, hogy ez a szám már nem fog emelkedni. Mi úgy tervezzük, és úgy gondoljuk, hogy amennyire lehet, személyre szóló segítséget kell nekik adni, hiszen az egyik – vagy néhány esetben mindkét –szülőt elveszítették, és ugyan az ölelést meg a szülői szeretetet nem tudjuk pótolni, de az odafigyelést, a gondoskodást, amennyire lehet, megpróbáljuk pótolni. Tehát nemcsak úgy tervezzük, hogy havi fix összeget átutalunk, hogy az anyagi gondokon segítsünk, de mindenre kiterjedően, amire egy anya vagy egy apa odafigyelhet, sportolási lehetőség, továbbtanulás…

– utazás…

– …ösztöndíj, pszichológiai segítség, az özvegynek jogi segítség a gyámügyek intézésében vagy az öröklési, hagyatéki eljárásban. Tehát ezer féle-fajta dolog felmerülhet, szerintem most még nem is biztos, hogy mindent látunk, de nyitottak vagyunk arra, hogy ha bármilyen fajta segítségre szükség van, akkor azt mi megpróbáljuk megoldani. Lehet, hogy esetleg az özvegynek munkahelyet kell találni.

– Úgy tudom, hogy 5 millió forintot a magánvagyonából feláldozott erre, és nagyon sokan álltak be az ügy mellé. Ugye Regőczi István Alapítványként ismerjük. Nem tudom, hogy hogy áll a bejegyzési folyamat. Beszéljünk arról, hogy ki volt Regőczi István, illetve erről a nemes gesztusról, a kezdő összegről.

– Igen, az összeget már ügyvédi letétbe helyeztük, a bejegyzési folyamat tart, remélem, már nem sokáig. Regőczi István nevét szeretné felvenni az alapítvány, nagyon remélem, hogy ez sikerül is. Ő egy, mondhatom azt, hogy példakép számunkra. Én személyesen találkoztam is vele, halála előtt nem sokkal.Az ő élete folyamatosan arról szólt, hogy az árvákat felkarolja, támogassa, segítse, fedelet adjon a fejük fölé, nyaraltassa őket. Valahogy mi is ilyen fajta gondoskodást szeretnénk adni a gyermekeknek, vagy a félárváknál az egész családot támogatni adott esetben. Regőczi István főként a II. világháború környékén, utána, az ’50-es években foglalkozott árvákkal, de tudni kell róla, hogy a spanyolnátha idején két testvérét is elveszítette. Belgiumba került gyermekként, amikor több ilyen szegény gyereket Hollandiába és Belgiumba vittek gazdagabb, jómódúbb családokhoz. Tehát kicsi gyermekkorától kezdve azt látta maga körül, hogy az elesetteken, a rászorulókon segíteni kell. Valószínűleg ez indította a papi pályára is, Belgiumban lett katolikus pap. És haláláig ezt a gyermekekhez kapcsolódó segítő hozzáállást vitte végig, még akkor is, ha az ’50-es években a rendszer bizony ezért üldözte és bezárta, tehát börtönben is volt.

– Hogy áll, bejegyzett alapítvány már? Mert tudom, hogy egyelőre nem lehet még számlaszámot mondani, mert még nincs hova utalni.

– Remélem, hogy ez már nem tart sokáig, de addig is elkezdtük a munkát, mert most már lassan két hete ez tart ez a procedúra, és folyamatosan jönnek a telefonok, érdeklődés, hadd utaljunk, hova utalhatok. De még nincs bankszámla, nincs hova utalni, és nem akarnánk két hetet vagy akár többet elvesztegetni, mert van olyan család, amelynek azonnali segítségre van szüksége, és ezért az Elnöki Hivatal apparátusa dolgozik a problémán. Folyamatosan regisztráljuk mind a rászorulókat, mind a felajánlókat, és amint meglesz a bankszámlaszám, tájékoztatni fogjuk őket. Az elnöki keretből, ami a férjem rendelkezésére áll, eddig is szociális, karitatív célokra ajánlotta fel a különböző összegeket, most hangsúlyosan a Covid-árvákra fókuszálunk, tehát már most van olyan család, akinek ebből a keretből tudtunk segítséget nyújtani sürgős esetben. Ha bárki most hozzánk fordul, vagy bárki felhívja a figyelmünket egy olyan családra, ahol nagyon sürgős segítségre lenne szükség, ezt meg tudjuk oldani. Tehát biztatok is mindenkit arra, hogyha ilyenről tud vagy segítségre szorul, akkor az Elnöki Hivatal munkatársait keresse meg, és akkor amilyen gyorsan csak lehet, segítséget nyújtunk.

– Nagyon szimpatikus volt sokaknak az alapítvány terve. Ellenzéki képviselő is felajánlott pénzt, szóval úgy tűnik, hogy nagyon sokakat megmozgat. Az ön fejében van már egy szám, hogy mekkora az érdeklődés, milyen összeg lehet már most a nem létező bankszámlán?

– Nagyon sokan jelentkeztek, és ezt igazán felemelő megélni, tapasztalni. Én mondjuk az elmúlt években ezt folyamatosan tapasztaltam, hiszen a karitatív tevékenységem során mindig is ilyen megmozdulásokban vettem részt, és rengeteg névtelen segítővel, adakozóval találkoztam, aki nem posztolja sehol, de ad és segít. És ezt most is öröm volt megtapasztalni. Nagyon örülök, hogy többen felismerték, ez nem pártügy, ez nem jobboldali vagy baloldali ügy.És ezért köszönöm különösen azoknak a polgármestereknek, akik akár ellenzéki oldalról, akár kormánypárti oldalról felajánlották a pénzügyi vagy egyéb segítségüket, mert ez végre egy olyan ügy, ahol egy nagy, országos összefogásnak kellene lennie. Hiszen a Covid sem válogat, és mi sem fogunk semmi mást nézni, csak azt, hogy rászoruló vagy segítségre szoruló-e. Az összeget nagyon nehéz most megbecsülni, hiszen vannak konkrét összegfelajánlások, nagyon-nagyon gáláns, nagyvonalú ígéreteink is vannak, még egyelőre csak felajánlás formájában, de van olyan is, hogy egy kulturális rendezvény, koncert bevételét ajánlották fel, aminek a bevételét nem tudom megbecsülni. A fontos az, hogy mi, szándékunk szerint, körülbelül 20 éves időtartamra tervezünk, tervezzük az alapítvány munkáját, hiszen a célunk az, hogy a ma született Covid-árva csecsemőknek az önálló útra lépésükig segítsünk. Tehát nemcsak feltétlen 18 éves korukig, hanem addig, amíg mint egy anya vagy apa a gyermekét segíti továbbtanulásban, szakmát tanulni, ugyanígy mi is útjára tudjuk bocsátani majd a felnőtt árvát. Tehát nekünk nemcsak most kell pénzt gyűjtenünk, az első évben, hogy a gyorssegélyt, a legsürgősebb problémát megoldva gyorssegélyt adjunk, hanem hosszú távon. Nekünk az alapítvány anyagi bázisát hosszú távon kell megoldanunk, ezért nemcsak idén, meg jövőre kell pénzt gyűjtenünk, hanem évtizedeken át.

– Találkozott-e már Covid-árvával, illetve saját árvája lesz-e, akit felkarol, aki mellé odaáll, akinek a története annyira felzaklatta, hogy már tudja, hogy ő lesz az, akit Herczegh Anita támogat?

– Nekem Böjte Csaba gyermekei között van keresztgyermekem, ténylegesen ott voltam a keresztelőn, meg szimbolikus keresztanya is vagyok más gyermekeknél. Az összes Covid-árvát sajátomnak tekintem, tehát nem fogok egyet kiemelni közülük, hanem mindegyiknek azt szeretném nyújtani, amire szüksége van, mint egy anya a gyermekét, úgy tekintem. Én azt hiszem, hogy közülük nem emelnék ki senkit. De már van olyan jelentkező, aki azt mondta, hogy ő akár örökbe is fogadna gyereket, Covid-árvát, vagy a nyaraltatását vállalná. És fantasztikus érzés megtapasztalni, hogy tényleg minden jellegű segítséget ajánlottak már fel. Pénzösszegen túl szakmai ismereteket, jogász, gyámügyes, pszichológus.

– Ön jótékonykodásban nem kezdő, de nagyon sokan azok még. Mit ajánl valakinek, akinek nincs ebben még tapasztalata, de mégis elindulna ezen az úton? Hogyan kell elkezdeni, egy véradással például?

– Mindig az a segítség lesz jó, ami a mi személyünknek fekszik, vagy a mi személyiségünkből fakad. Nekem van egy barátnőm, aki évtizedek óta hospice-ban önkéntes, és a haldoklókat segíti heti rendszerességgel. Erre nem mindenki képes. De találkoztam nógrádi nyugdíjas nénikkel, akik nem bírták elviselni, hogy a gyümölcs leszedetlenül a fán rohadjon, vagy leszedve, de nincs, aki megegye, és ezért lekvárt főztek belőle, és fölajánlották, több száz üveggel minden évben, a nagycsaládosoknak. Van, aki Böjte-otthonokban segíti, például ingyen fodrászolja a gyerekeket, vagy orvosként, fogorvosként átvizsgálja őket. Tehát először is önmagával kell tisztában lennie az embernek, hogy ő mit tud, és mi az, ami hozzá közel áll. Hiszen én mondjuk tényleg évtizedek óta rendszeres véradó vagyok, de tudom, hogy nem mindenki képes erre, vagy az egészségi állapota nem teszi alkalmassá erre. Tehát az a lényeg, hogy a segítségnyújtásnak valami személyre szabott módját kell megtalálni.

– Herczegh Anita, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat.

– Én köszönöm a meghívást.

(Szerkesztett változat.)